Kötésmód: puhatáblás ragasztott
A tüneményesen szép és sziporkázóan tehetséges Elizabeth Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta depressziós gyötrelmeinek történetét… s aztán pillanatok alatt Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a „depresszió-irodalom” legfontosabb szerzői között emlegették.
De Wurtzel egészen más, mint a nagy klasszikusok: az övé „rock-and-roll könyv” – vadul, kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával.
És a könyv végén ott van a Prozac-világ szenvedélyes kritikája. A kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel Wurtzelt is „meggyógyították” – legalábbis először úgy érezte. Amerikában akkor jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodott, három perc alatt felírták a Prozacot vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert. Csakhogy az igazi depresszióval nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az „igazi” depressziósok bajára ma sem tudja senki a megoldást – mert hiszen a világ bajait sem lehet holmi neurotranszmitterekre ható molekulákkal megoldani.
S a helyzet azóta is ugyanaz, Amerikában is, nálunk is: egyre jobb gyógyszerekkel kúrálhatjuk a bánatainkat, de hosszú távon mégis mintha egyre boldogtalanabbak lennénk…
